BackToSchool | Érzések

Hello Drágák! Köszönöm a feliratkozásokat, és az oldalmegjelenítéseket ismételten! Illetve a like-okat, a Facebook oldalon, nagyon jól esik, hogy nézegetitek! :)

A mai poszt megint egy kicsit más, kicsit a személyes kategóriába tudom sorolni. Elkezdődött a vissza a suliba sorozat, mondhatjuk, hogy ez már a második/harmadik rész. Miről is fogok írni ma? Rengetek téma között vacilláltam, és végül ez lett az eredmény - érzések a közelgő iskola iránt. Igazából ez egy elég felemás bejegyzés lesz, részeiben boldog, részeiben felelősséggel terhelt, kicsit aggódó. 

Szóval, aki hasonlóan érez olvasson tovább, aki nem - az is! ;)

Ősz, szeptember, nyár vége... Iskola. Mindannyian gondolkodni kezdünk, mit kell venni az új szezonra, hogy nekünk legyenek a legmenőbb füzeteink, és a legcukibb táskánk. Ruhaboltokat is végigjárunk, nehogy pár stílustalan beszólongasson azért, mert neki nem tetszik, ahogy kinézünk. Aztán, mikor már (jobb esetben) mindent beszereztünk, már időnk sincs felkészülni arra, ami vár ránk: korán kelés, tanárok, jó és kevésbe jó fej osztálytársak, tanulás, magolás, fárasztó tesiórák, koncentráció, és lecke - tömegével. Rá sem eszmélünk, és már hajnalban talpon találjuk magunkat. Álmos szemekkel baktatunk ki, és szidjuk a filmeket, amikben mindenki olyan tökéletes hajjal és boldog mosollyal az arcán, kipihenten ébred. Nem, egyáltalán nem vagyunk kipihentek. Tegnap este megünnepeltük az utolsó napot, így még megnéztük a kedvenc sorozatunk legújabb epizódját egy kis harapni való társaságában, dumáltunk az összes létező haverral arról, hogy mennyire jó lenne még egy kis nyár, talán még zenehallgatásra, olvasásra, facebook/twitter/instagram/youtube böngészésre is jutott időnk... Megint éjfél után kerültünk ágyba, és hajnali ötkor/hatkor/hétkor fogalmunk sincs arról, hogy hol vagyunk és mi a jó isten történik éppen. Apu és anyu már a munkába készülődnek, vagy édes álmukat alusszák (és te bármennyire próbálsz halk lenni, valahogy mindenbe most kell belerúgnod, minden lefelé esik, és a mikró a szokottnál is nagyobbat csilingel). Egyszóval eljutunk odáig, hogy végre nagy nehezen realizáljuk, hogy nem egy párhuzamos univerzumban ébredtünk, csak... SULI. 

Miután elkészültünk, reggeliztünk, összeszedjük magunkat. Előkapjuk az első ruhát amit megtalálunk a szekrényben, feldobunk valami krémet a szemünk alá, és kicsit megigazítjuk a hajunkat, hogy ne olyan hatást keltsünk, mint Samara a Kör c. horrorfilmből.

Majd, végleg késznek ítéljük magunkat minden lehetséges értelemben. Kilépünk az ajtón és valamilyen módon eljutunk a suliig. Rájövünk, hogy ez csak az első nap - tehát annyira nem lesz vészes. Jönnek szembe a hasonlóan kialvatlan arcok, talán azok is, akikkel tegnap végigdumáltuk a fél éjszakát, de, különös módon, vannak olyanok, akik egész kipihentnek látszanak, és már mindenkit megölelgettek, hogy milyen jó viszontlátni. Összefutunk a haverokkal, pacsizunk/puszizunk/ölelkezünk magunk is, vagy csak odalökünk egy álmos "hali"-t. Megnézzük az információs táblát, kézhez kapjuk a szekrényünk kódját, bepakolunk, majd megkeressük a termünket és lehuppanunk az egyik székbe. Még pár embert üdvözlünk, ők is hasonlóan tesznek, aztán bejön a tanár, kioszt mindenféle papírt, beszed minden másfajtát (amiknek tuti, hogy a fele otthon maradt a nagy "rohanásban"). Megtudjuk az új órarendet, majd kitárgyaljuk az évfolyamtársakkal, hogy persze, megint miénk a leghúzósabb. A pár darab óránk után hazakullogunk, eszünk végre valamit, és megint ugyan azt tesszük, mint előző este - filmezünk, beszélgetünk, szórakoztatjuk magunkat... És mindez kezdődik elölről. Pár nap múlva az otthoni tanulást is belevehetjük, plusz - ha van - a szakköröket, külön órákat, közösségi szolgálatot... 

Ismét megutáljuk a hétfőket, amik tönkreteszik a hétvége rövid pihenésének varázsát, és hálát adunk Istennek, amiért teremtette a pénteket. 

A helyzet talán ennyire nem vészes. Nézzük a jó oldalát - talán mi vagyunk a legjobban pörgő, totál kipihent egyének akik nem egy szemöldökemeléssel köszönnek, hanem szoros öleléssel. Ez az állapot könnyen előállhat pár kávé után. De, egy kicsit jobban belemenve a dolgokba, felesleges már a suli előtt ezen stresszelnünk. Igaz az is viszont, hogy mindenhol ezt látjuk - az összes közösségi portál, az egész internet, az újságok, a szórólapok, a tv, a szülők, a rokonok, a haverok, mindenki arról beszél, hogy KEZDŐDIK AZ ISKOLA, IDEJE FELKÉSZÜLNI. Egy idő után, mikor egy nap már 12345696977420012844-szerre halljuk ezt a mondatot hajlamossá válhatunk elveszíteni a fejünket. De megéri? Megéri összeveszni a számunkra kedves emberekkel azért, mert emlékeztetnek minket arra, ami ígyis-úgyis ránk vár?! Nem. Nagyon nem.

A tapasztalatom az, hogy a diákok többsége nem is magától az iskola gondolatától van kikészülve, hanem az egyéb élményekkel, képzelgésekkel, amiket hozzá köt. (Ez saját szempontból is igaz.) Vegyük a legegyszerűbbet. Sulis szerelem. Tavaly, vagy tavaly előtt belezúgtál egyik iskolatársadba, talán picit kavartatok is, de semmi komoly. Vagy épp egy osztálytársas-szakításon vagy túl? Ezek igen is komoly dolgok. Elkezdesz ráizgulni, hogy mi lesz, ha már rögtön első nap látod, mit fogsz neki mondani, hogy fogsz viselkedni körülötte, stb, stb... Természetesen a legrosszabbat is mérlegeled. És ez a kis rossz gondolatmenet már 180 másodperc alatt képes elérni, hogy összekösd az iskolával, ezáltal rossz érzetet keltve benned iránta. 

Ha pedig nem vagy szerelmes... Barátai, ellenségei mindenkinek vannak. Sokszor olvastam már azt az idézetet, hogy "Minek nekünk ellenség, ha ilyen barátaink vannak?!" - nos, igen. Ez a suliban gyakran előjön. Vegyük például, hogy tavaly év végén összevesztél a legjobb barátnőddel. Vele ültél előtte minden órán, az összes szünetben együtt lógtatok, de jött valami (vagy valaki), aki miatt most egész nyáron nem beszéltetek. Nagyon kíváncsi vagy, hogy vajon ő hogy gondolkozhat most rólad, talán bocsánatot akarsz kérni, talán haragszol, vagy épp azt tervezed, hogy csak "semleges sulis viszonyt" szeretnél vele, mert találtál másokat, akikben sokkal jobban tudsz bízni. Ez is tökéletes forrása a stressz-nek a diákok életében. 

És a következő, ami nem a legjobban érinthet - tanulás, magolás, tanulás, magolás, majd ismét tanulás, és egy kis magolás... Dolgozatok, "röppentyűk", feleletek... Stresszes, és idegőrlő mindenre egyszerre felkészülni. Méghozzá a lehető legjobban. Különben ki lesz rád büszke?!

Mindannyian tudjuk, hogy a tanároknak meg van a tehetsége ahhoz, hogy összebeszélés nélkül minden dolgozatot és egyebet egy napra időzítsenek. És persze ez mindig az a nap, amelyikre nem tudsz valami miatt készülni - pl. előtte nap órád van, vagy valami közbe jön. Van választásod: előtte napokon is tanulhatsz, persze ha jut rá időd. A legjobb megoldás valószínűleg egy negyven nyolc órából álló nap lenne, vagy az, ha a sulis tanulás után, legalább otthon nem kéne tanulni. Persze, ez megoldhatatlan.

"Milyen jegyet kaptál ma a suliban?" - a kérdés amit szinte naponta hallunk. A szülők, tesók és egyéb rokonok nagyon érdeklődőek ebben a témában. Ezt a kérdést azonban nem mindig egyszerű megválaszolni. Egy ötöst, négyest könnyebben újságolunk el, mint egy rosszabb jegyet. Ez természetes. Azonban a tudat, hogy mi mindent megtettünk sokat könnyíthet a lelkünkön. Ha a szüleink tudják, hogy mennyit tanultunk a dolgozatra, amire esetleg valami okból kifolyólag mégis rossz jegyet kaptunk, könnyebben megemésztik majd a nem annyira tökéletes teljesítményt, és letudjátok a vitát egy "Majd kijavítod."-dal. 

Eddig szinte csak a rossz gondolataimat soroltam, de természetesen ott vannak a jó dolgok is az iskolában! Ez egy olyan intézmény, ami elengedhetetlen az életképességhez, a sikerhez. Mert az, ha tanulsz, az hozza meg a sikert. A tanulástól nem buksz meg az érettségin, az előző tanulmányaid visznek tovább egy felsőbb intézménybe, például főiskolásra, vagy egyetemre, a tanulmányaid határozzák meg, hogy milyen munkát kaphatsz. Senki sem az anyatejjel szívja magába a tudást. Meg kell érte dolgozni, de a végeredmény, mikor ötöst kapsz, vagy jó lesz az átlagod év végén - felemelő. Az, hogy a tanár minden kérdésére tudod a választ, mert előző nap még kétszer elolvastad, és kijegyzetelted az előző órai anyagot - nagyszerű, talán még az órai munkáért is kapsz egy jó jegyet! Nos, megéri ezért az érzésért tanulni? Megéri azért tanulni, hogy később ne az utcán kelljen élned? Hidd el, igen. Képzeld el a szüleid, vagy a nagyszüleid arcát, ahogy boldogan szétkürtölik a szomszédoknak, hogy kitűnő lettél! 

És nem csak a tanulásért járunk suliba. Ott vannak a barátaink, akik nap, mint nap mellettünk ülnek az iskolapadban, súgnak a dolgozatnál, támogatnak, és meghallgatnak mind a rossz, mind a jó pillanataidban, elviselnek, és segítenek. 

Plusz, az iskola nem csak arról szól, hogy "minden nap tanulunk és semmi más nincs" - vannak, azt gondolom minden iskolában, különféle kulturális és egyéb programok. Sportnapok, művészeti napok, ballagások, különböző ünnepek, évfordulók. Próbálj részt venni minél több eseményen, járj el szakkörökre, és érezd jól magad! A tanulás mellett azt is csinálhatod, amit szeretsz, és máris minden könnyebbnek tűnik!

Nos, ezek az én érzelmeim. Nem kötelező velem egyetérteni, sőt... Várom a kommentjeiteket, amikben talán ki is kifejtitek a véleményeiteket, érzéseiteket!

Ennyi lennék véglegesen mára! Köszönöm, hogy velem tartottatok, mindenképp nézzetek vissza két nap múlva az új poszt idejében - jelezni fogok a Facebook oldalunkon, és a csoportban is! Ha pedig nem láttátok volna az előző posztot, ezen a linken tekinthetitek meg.
Illetve, ha érdekelne titeket több, hasonló poszt, itt nézzetek szét!

Emellett kukkantsátok meg a Tumblr oldalunkat, amely minden nap minimum egy poszttal frissül, de fent vagyunk még Bloglovin'-on is, ahol szintén automatikus frissítéseket kaphattok a bloggal kapcsolatban, és Polyvore-on, ahol a Facebook-os ruhaszettjeinket találjátok meg.

Még egyszer köszönök nektek mindent, hiszen tudjátok, hogy az olvasóim a mindenem! 

Remélem, hamarosan találkozunk - és ne stresszeljetek a sulin!

Puszi, ölelés

SR Blog.